A legfrissebb magyar siker, nevezetesen a Saul fia Oscar- díja felütött bennem egy kérdést: tud-e a magyar örülni a saját sikerének vagy csak fanyalogni tudunk, de azt nagyon?

Mindenekelőtt, a magam nevében hadd fejezzem ki, hogy mennyire nagyra tartom, ha valaki elviszi jó hírünket a világba és ezúton hadd gratuláljak a film készítőinek. Ennyi díjat magyar film nem zsebelt be, el kell ismerni.

A nagy kérdés, amit felvetett bennem, hogy miért van az, hogy a magyar fanyar? Vagyis semmi sem elég, az sem, ha az egész világ díjazza a teljesítményt, míg kis hazánkban így is akadnak, akik firtatják-vitatják, kétkedve fogadják a jó hírt. Tényleg a magyar nem tud semminek sem egyöntetűen örülni?

Legutóbb láttam Osvárt Andreával egy riportot (Elviszlek magammal című műsor), amiben azt mondta 40 külföldi filmmel a háta mögött, hogy őt Magyarországon nem igazán ismerik el színésznőnek. De igazából azok után, ami a Saul fiával ment itt, ő igazából nem is csodálkozik, a magyarnak semmi sem elég. Elég szomorú volt ezt hallani.

Akkor felteszem a kérdést: ha örülök a másik sikerének, akkor azzal ki gyarapszik? Én! Hiszen nekem lesznek azzal pozitív érzéseim. Ha fanyalgok, akkor kinek lesz jó? Senkinek, sem nekem, sem a környezetemnek. Azt gondolom, meg kell tanulni örülni más sikerének is. Rá kell jönni, hogy ha csak a magadénak tudsz, akkor jóval kevesebbszer örülhetsz, viszont ha elismeréssel fordulsz más sikerei felé is, egyrészt az rólad is pozitív benyomást kelt, másrészt jóval többször érezheted jól magad.

Persze, biztos, most felmerül a kérdés: Jó-jó, de a konkurenciám sikerének hadd ne kelljen örülni...Egy ismert mondás szerint: Tedd az ellenséged barátoddá.

A rivalizálásnak is lehet előnyös hozadéka, ha az téged nem hátra, hanem előre visz. Ha az, hogy a másik elért valamit, tud téged inspirálni, tehát van számodra húzóereje, akkor igenis valahol örülhetsz neki, mert katalizátora lehet a te sikerednek is. Ehhez persze az kell, hogy ne mindenben a rosszat lásd, hanem próbáld meglátni a jót a helyzetekben. Oké, vegyük, hogy a konkurenciád valami sikert ért el, egyrészt kooperálhatsz is vele, másrészt elemezheted az ő sikerét, tanulhatsz belőle és beépítheted a saját üzletedbe. Ha viszont annál a pontnál maradsz, hogy “dögöljön meg a szomszéd tehene”, na abból se nem tanulni nem lehet, se nem fog előrébb vinni. Hiszen ennek a hozzáállásnak maximum lehúzóereje van, nem pedig motiváló töltete.

A híres közmondás miszerint “Minden rosszban van valami jó” sajnos magyarosabb így :“Minden jóban van valami rossz.” Ezen változtatni kell. Meg kell tanulni elismerni, értékelni a kimagasló teljesítményt.

Amíg a fanyalgás marad, amíg a többség (tisztelet a kivételnek) a másik lehúzására megy, addig nem jutunk előrébb.

Ha valakiben önmagától burjánzik a rosszindulat, az legfőképp önmagára ártalmas (és persze környezetére), másrészt amíg ő azt nem érzi, hogy ez rossz, addig ezen nem is lehet változtatni. Az első lépés ott kezdődik, hogy felismered magadban, hogy “De negatív voltam, és ezzel mire mentem? Semmire. Akkor változtassunk ezen.” Vegyük észre, a gondolatainknak teremtő ereje van.

Amikor el kezdtem írni, azt láttam, túlcsordul a negativitás az emberekben, nagy a frusztráció, ellenpontozni kellene, hogy ne csak ezt lássuk meg. A coaching módszerét megtanultam, képesítést szereztem belőle, ami pont arra épít, hogyan tudjunk akár egy látszólag rossz helyzetből is jól kijönni. Amikor a 24.hu-n olvasom az írásaimhoz fűzött kommenteket, megerősít abban a kiinduló gondolatomban, hogy sok a frusztrált ember, hiszen egyben biztosan egyetérthetünk, egy boldog ember nem kezd el mindenbe belekötni, és nem kezd el fröcsögni a neten másokat megsértve, ugye?

A coaching segít kinyitni a nézőpontot, az erősségekre fókuszálni és nem pedig beszűkült gondolkodásmóddal valami negatívra koncentrálni. Azt ne felejtsük el, hogy mindenki a saját mondatával önmagáról mond el a legtöbbet, így önmagát minősíti.

Még egyszer gratulálok a Saul fia Oscar díjához. A magyaroknak pedig jó lesz felnőni gondolkodásban egy ilyen léptékű sikerhez.