A minap olvastam ezt a mondatot egy könyvben és megakadt rajta a szemem. Végiggondolva az eddigi életemet igaznak tartom, mert legtöbbször a fájdalmat mi emberek okozzuk egymásnak.

Van az a tett, van az a félmondat, ami a legkiegyensúlyozottabb embert is kibillenti az egyensúlyából.

Vannak olyan emberek, akikre kimondottan jellemző, hogy kritikusak mások felé, hogy előszeretettel ítélnek meg/ el embereket. Sokszor látszólag önmagukkal elégedettek ezek az emberek és magabiztosan tudják, állítják, kiben mi a rossz. Gyakorlatilag ez csak egy álca, hiszen ha végiggondoljuk ,egy önmagával rendben lévő ember beleköt másokba? Miért tenné?

Általában aki szúrkálja- piszkálja az embereket, az önmaga tövises.

Annak önmagával van leginkább baja, bár lehet, nem tudja, nem akarja tudni. Általában az szúr bele másba, aki önmaga valamilyen frusztrációt él meg. Ez az ő gondja, felelőssége is, hogy rendbe tegye.

A saját mondatoddal nagyon sokat árulsz el magadról. Azt, hogy békében vagy magaddal és másokkal , az kiderül, mégha a mondat tartalma nem is arról szól. Mit tehetünk viszont , ha minket ér találat?

Egyrészt vértezzük fel magunkat jó önismerettel. Csak akkor tud betalálni egy jól irányzott kritika, ha van táptalaja (vagyis te is úgy gondolod), vagy bizonytalan vagy önmagadban. Könnyű megingatni egy bizonytalan embert. Viszont ha jó az önismereted(ezalatt azt értem, pontosan tudod, mik az erősségeid, gyengeségeid, mit csináltál jól, rosszul és ezekért mind felelősséget is vállalsz),akkor könnyebben tudod a kritikát a helyén kezelni. Ha kell, megvédeni magad, ha kell, humorral elengedni az élét, ha kell, hagyni kifájni,ha kell, megbeszélni,de végül elengedni.

A személyiségünk -lehet furán hangzik- sérülékeny, nyomot hagyhatnak rajta kritikák, akár örökre is, ezért fontos, hogy helyére tegyük és helyén is kezeljük a sérelmeket.

(A címben található idézet Darvasi László: A zord apa avagy a Werner lány hiteles története c.könyvből származik.)